'Miután elváltam a férjemtől, megesküdtem arra, hogy soha nem fogok kapcsolatot teremteni hazánk fiaival. Jobb lenne John, José, Karl – csak József/László/Ferenc ne legyen. Nem azért, mert a Józsefek/Lászlók/Ferencek rosszak… hanem azért, mert elkényelmesedtek.
Elkényeztetettek, puhányok… Óriásiak az elvárásaik, tehetségük hangyányi. Ez most a tendencia.
Igen, Amerikából nézve könnyű ezt mondani, ahol a férfiak együtt sétálnak a gyerekkel, hintáznak velük, még a hétvégéken is, azért, hogy a feleségeik eljuthassanak a manikűröshöz. Ők, ahogy a feleségeik is, felkelnek éjszaka a síró gyerekhez, és kicserélik a pelenkáját. Nem ciki, ha lemondják a munka utáni sörözést, ha vár rájuk a család. Nem tekintik ezt hőstettnek. Ez a normális! Ez a helyes! Ha már ők az erősebbik nem – legyenek is erősek! Az erőtök abban van, hogy megértitek a gyengeségeinket. És nem használjátok ki azokat.
Emlékszem, egyszer amikor meglátogattam a barátnőmet. Épp GYES-en volt, kislánya a kezében. Kimerült, fáradt feleség, a férj pedig tág gatyában ül a számítógép előtt… Leültem a díványra, amíg barátnőm teát készített, addig nálam volt a gyerek. Le-fel futkosott az apró konyhában, teát készített, levest kavargatott, és még a macskát is megetette.
A gép előtt ülő férj észre se vett, pedig a kezemben lévő gyerek sírt, és dobálta magát. Próbáltam megnyugtatni, ringattam, grimaszokat vágtam, gügyörésztem neki, az apja ezt közömbös tekintettel nézte, majd folytatta a játékot. „Egy igazi marha ”- gondoltam. Tiszta izzadság vagyok, a gyerek üvölt a kezemben. Szerettem volna odamenni és a fejét belenyomni a monitorba… De szerencsére ő nem az én férjem...
A barátnőm behozta a teát, átvette a síró kislányt. Megkönnyebbülve ültem le a székre, homlokomat törölgetve, remegve ittam egy korty teát. A barátnőm megnyugtatta a gyereket és fáradt arccal rám mosolygott.
Csak ekkor vettem észre az apró ráncokat a fiatalos arcán és a kapkodva összefogott haját. Mindig vidám és ápolt barátnőm most úgy nézett ki, mint egy agyonhajszolt és a végletekig kimerült ló. „Hogy vagy?” kérdezte, miközben a teájából még nem is ivott. Rég nem találkoztam vele, rengeteg hírem volt, én egy pár évig Amerikában éltem…
A barátnőm férjhez ment, szült. A férj kisvállalkozó, a pénz kevés. A GYES mellett fordítással próbálkozott, egész éjjel dolgozott, mégis ő vitte orvoshoz a gyereket. Megfázás, influenza. Oltások. Fogproblémák…
Én csak ültem, hallgattam a hajam égnek állt. „És a férjed? Valamiben segít?” - kérdeztem félénken, bár már előre tudtam a választ. Halkan sóhajtott és lesütötte a szemét. „ Természetesen néha vigyáz rá, amíg takarítok. A kislány fél a porszívótól… Ilyenkor átviszi a másik szobába…”
Kinéztem az ablakon. Csendes este, az utcán olvadó szürke hó, ahol már több millió hasonló helyzetben lévő nő ragadt el babakocsijával a sárban. Halványan világító lámpák, átázott cipők. Gondosan betakart alvó kisbabákkal, átázott cipőikben óvatosan lépkedve sietnek haza vacsorát készíteni az úgynevezett „Férjeknek”.
Nehéz szatyrokat cipelnek, a feljáró nélküli lépcsőházban babakocsival szenvednek. Hazaérve, több részre szakadnak, vacsorát készítenek, porszívóznak, megszárítják az átázott cipőket, ezt mindvégig a gyerekkel a kezükben. És mind azért van, mert ők a „feleségek”. Senki sem mond ezért nekik köszönetet. Nem ölelik át, nem simulnak hozzá, egyáltalán nem értékelik, hiszen „ez a dolga”. És a férjnek „mi a dolga…”. Mert ő dolgozik… Nem kezdtem el arról mesélni, hogy a férjem és más férj is általában szokott segíteni. Nem várja meg, hogy a felesége megkérje őt. És ezt nem szívességből teszi. Munka után átöltözik, elmosogat és kiporszívóz. A gyereket este elviszi uszodába, hogy a felesége tudjon pihenni. Szereti, és nem néz rá szemrehányóan. És ez a normális!
Csöndben ültem. Köszönetet mondtam az Istennek, hogy egy olyan világban élek, ahol ez elfogadott. Ott, ahol a férfi a családfő, kiveszi részét a házimunkából és nem vár ezért dicséretet. Ő nem csak biológiailag férfi.'
