– Minden rendben? Jól van, nem feszíti a tű?
– Igen, persze, elviselhető.
– Van műfogsora?
– Nincs.
– Vagy műanyag…
– Az sincs.
– Esetleg pacemaker?
– Szerencsére nincs.
– Rendben van, akkor lassan elkezdjük az altatást… Van bármilyen kérdése?
– Nincs…
3 perc múlva
– …vagyis… a rágót kivehetem a számból?
A szobában megfagyott a levegő és 6 szempár szegeződött rám egyszerre.
– Hát… ha nem szeretne meghalni a műtőasztalon…
Diszkréten odanyújtott az egyik nőér egy zsebkendőt, majd kidobta rágóstul.
Azt gondoltam, hogy ez az eset majd pár perc múlva a feledés homályába vész, de nem így történt.
Egy hét múlva mentem varratszedésre. Anyu elkísért. Míg várt rám, beszélgetett az ott dolgozókkal. Amikor végeztem kikerekedett szemekkel kérdezett engem:
– Kislányom, nem is mesélted, mi történt múltkor! Egy orvos megkérdezte, hogy az én lányomnak volt-e nemrég műtéte. Aztán elmesélte, hogy konkrétan lefagyott az egész osztály, amikor megkérdezted, hogy a rágót kivedd-e. Még 1 hét múlva is erről beszélt mindenki. Mindenre gondoltak… műszív, műfog, de hogy rágó?!
Na, most elérted, hogy már ezt is bevésték a szabályzati könyvbe, és ezzel a kérdéssel kezdik az altatásos operációkat. Forrás
