2017. Magyarország, Európa közepén, az Európai Unió szélén, kifelé kacsintgatva, olyan menő országok irányába, mint Oroszország, Törökország, Azerbajdzsán, Kína, Szingapúr, ahol az emberi jogok valahogy nem annyira számítanak, mint a flancos nyugaton.
Valamikor mi voltunk a szocialista tábor "legvidámabb barakkja", mi voltunk Semmelweis országa, viszonylag jól működő egészségüggyel, megfelelő szakmai képzéssel a háttérben, Európa talán egyik legjobb háziorvosi rendszerével és védőnői hálózatával. Várólisták nem nagyon voltak, az egészségügyi intézményekben pedig, ha a festék mállott is a falról, ha a WC-ben, akkor sem volt papír, de legalább a fertőtlenítő szag elnyomta a már akkor is meglévő paraszolvencia ótvaros bűzét.
Viszont az átkosban az ember nem úgy ment kórházba egy mandula, vagy egy vakbélműtétre, hogy előtte végrendeletet kellett volna megfogalmaznia.
Egészen kisgyermekként valamikor a 70-es évek elején vették ki a manduláimat, még nem voltam iskolás és emlékként megmaradt bennem a rácsos vaságy, amibe betettek, hogy anyám nem lehetett velem. Nem tudom, hogy mi volt akkor a gyakorlat, soha nem kérdeztem meg azóta sem, de ott maradt a hiánya és emléke a szorongásomnak, egyedül kisgyerekként, egy idegen környezetben, érdekes, hogy erre emlékszem, a fizikai fájdalomra pedig nem.
Következő emlékeim a gyerekosztályokhoz, már 2010 utánra datálódnak, amikor először saját csecsemővel, majd már növekvő fiammal különböző okok miatt igénybe kellett vennünk a kórházi szolgáltatásokat. Általában a Heim Pál volt a lakóhelyünk szerinti kórház és jó pár nem szeretem, élmény fűződik hozzá, de a Madarász sem a szívem csücske, ja és a Bókai, meg a Bethesda sem.
Pechünkre a kisfiam a péntek esti időpontokat szereti kiválasztani a kórházba menéshez, ilyenkor van egy rövid vita a párommal, hogy szerintem ne menjünk, a párom szerint igen, szerintem elmúlik, párom szerint nem, a vége az, hogy irány a valamelyik fentebb említett kórház, ahol általában kiderül, hogy a páromnak volt igaza, mert bent tartják a gyereket.
Ilyenkor azután tök természetes valahogy, hogy anya marad a gyerekkel bent a kórházba egy stokin éjszakázni, apa meg "megnyeri" a teljes ágyat otthon. Persze előtte egy rövid oda-vissza ingajárat, bevinni, ami kell a gyereknek, az anyának.
Persze volt már nekem is ilyen virrasztós éjszakám gyerek mellett kórházban és nem valami buli. Nincs az a könyv, amit nem lehet megunni, nincs az a telefonos játék, amibe nem káprázik bele a szemed. Nem a gyerek miatt virrasztasz, hanem azért, mert egy stokin fizikai lehetetlenség aludni.
Jó esetben (ha megengedik a nővérek) alhatsz a földön, ha szerzel matracot, vagy nyugágyat, rossz esetben nem, marad a stoki.
Reggelre olyan, vagy mint a felmosórongy, öregszel tíz évet, összeizzadtad magad és persze szórakoztatod a gyereket, hol pedig vigasztalod, állapottól függően. Fürödni meg nem szívesen megy az ember egy ismeretlen helyen, meg WC-re sem, mert hátha hullát találunk a mellékhelyiségben. (Oké, vicc volt és rossz, de nem lehetett kihagyni).
Ja, közben telik a nap, csöpög az infúzió, vagy nem, tudod, hogy mi a baja és már gyógyul, vagy tele, vagy bizonytalansággal, félelemmel, a te kezedben tekergődzik, próbál szabadulni, amikor mondjuk egy kevésbé ügyes nővért fogunk ki vérvételre. Te vagy az, aki látja a gyereked szemében a páni félelmet, a rettegést és te nyeled magadban befelé a félelmet és a páni rettegést, hogy mi van a gyerekkel?
Az orvos meg kezel, és téged pedig lekezel, ha nem vagy szerencsés. Nézed a leleteket, próbálod értelmezni, ismerősöket hívsz fel, bújod a netet, közben pedig ülsz egy nyamvadt stokin. Természetesen neked nem jár kaja, az csak a gyereknek, te meg, amikor alszik egy picit, elosonsz büfébe, fürödni, esetleg egy suta, gyors cigire, de előtte mindenkinek szólsz, ha felébredne a gyerek, mindjárt itt vagy.
Közben pedig látod belülről, hogy mennyire nehéz a túlterhelt nővérek élete, látod az unott, külsős takarító cég emberét, aki bejön, imitál egy felmosást, de a tegnap este ágy alá gurult autó véletlenül sem kerül elő. Zajt viszont csinál, hallja mindenki, hogy dolgozik, nulla empátia, maximális beleszarás.
Amikor az ember eltölt így pár éjszakát a stokin, vagy bejár a párjához és próbál segíteni, dühös és nyűgős, azután törlődik az egész tortúra, az örömtől, hogy mehetünk haza, végre!
De amikor lát az ember egy filmet, erről az igazán meg és lealázó helyzetről, akkor bizony minden az eszébe jut újból.
Én elhiszem, hogy ez az ország egy jó hely és erősödik, én mindent elhiszek. Én elhiszem, hogy harmadosztályú és külhoni magyar futballcsapatoknak is stadion, meg akadémia kell. Elhiszem én azt is, hogy nekem lesz attól jó, hogy Orbán a várba költözik, hogy aranyozott lesz a tapéta és a függöny is. Elhiszem azt is, hogy nekem kellett volna olimpia, meg nekem kell üveghíd, meg űrközpont, azt is elhiszem, hogy az ápolók bére nő, és tuti, hogy csak az éjszakás nővér hazudott, amikor erre rákérdeztem és egy szitokszóval válaszolt.
Én csak annyit javasolnék minden kormánypárti politikusnak, hogy töltsön el a gyereke mellett egy hetet stokin ülve, tele félelemmel valamelyik magyar kórházban. Annyit javasolnék a kormánypárti politikusoknak, hogy ne VIP betegként jöjjenek vizsgálatra, hátsó ajtón kék fénnyel, hanem beülni a váróba és várni, és várni! Szerző: Lang Alex Forrás
► KÉRJÜK LÁJKOLD ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS!
Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
