Pedagógushiány van, ez tény. Tudjuk, tapasztaljuk, bárki bármit mond. Tagadni lehet, de felesleges. Nem véletlen. Valamikor azt gondoltuk, hogy pedagógusnak lenni elhivatottság kérdése. Soha nem fizettek sokat, soha nem a pénz volt a motiváló erő. Aki ezt az utat választotta, tanítani akart, adni, nevelni és gyerekek közt lenni, mert jó volt a csillagszemeket látni, figyelni a fejlődést. Régen is voltak gondok, problémák, de valahogy könnyebb volt orvosolni őket, mert a társadalom és a szülők a pedagógusok mellé álltak. Elfogadták a tudását, azt, ahogyan értékel, jutalmaz vagy büntet és megértették, hogy a jó szándék vezérli. Ma ez egészen máshogy van. Manapság a társadalom igénytelenebb, becsmérel és fenyegetőzik. Ami pedig a legfontosabb, vagy legnyilvánvalóbb, hogy elvár.
A pedagógusok fizetését, jutalmát mindig is el lehetett intézni egy kis vállveregetéssel, jó szóval, dicsérettel, mert ezektől azonnal szárnyalni kezdett. Nem bánta, hogy ha a tanterem díszítéshez saját pénzéből kell megvennie a dolgokat. Nem bánta azt sem, ha állandóan azért bántják, hogy délben jár haza vagy, hogy mennyi szabadsága van. Pontosan tudta, hogy otthon órákon át javítania kell vagy készülnie, esetleg sablonokat gyárt technika órára, dolgozatokat állít össze, és a vágyott szabadság, amelyről annyira szívesen beszél mindenki nem 3 hónap, hanem másfél, de hát nem lehetett ezt mindenkinek megmagyarázni.
Ha kedvesen szóltak hozzá, vagy egy gyerek hozzábújt, ha a szülő köszönetet mondott a tanév végén nemcsak lelépett a gyerek bizonyítványával, mert unta az évzárót, akkor a pedagógus boldog volt.
Adott….tudást, jó modort, példát és igyekezett pótmama, pótpapa is lenni szíve összes melegével.
De ez is megváltozott. A 21. század gyerekeit, akiket ebbe az iskolarendszerbe kényszerítenek, mert egyelőre nincs jobb megoldás, gyakorlatilag alig lehet motiválni. Sem a digitális tábla, sem az internet nem nyújt újat egy idő után, mert azt is megszokják.
A mai tanítás mintha teljesen meghaladná a gyerekek felfogóképességét. Sok dologban ügyesebbek, de a nevelés terén egyszerűen évszázados elmaradások vannak. Igenis probléma az, hogy nem köszönnek, hiába mondja a neves pszichológus, hogy majd köszönnek felnőtt korukban. Lehet…De ez is tanult viselkedési forma, vajon kitől is hogyan tanulják meg, ha nem sajátítják el és nem gyakorolják? A mai gyerekek végtelenül törtetőek, erőszakosak és tele vannak önbizalommal. Szórakozásból bántják egymást. Ha valaki azt hinné, hogy ez túlzás, csak nézzen végig egy iskolai ebédlőn vagy az iskolaudvaron. Azért lökdösik, szurkálják, taszigálják a másikat, mert nem bírnak nyugton maradni. Bántják mindenféle módon, mert unatkoznak. Mindig unatkoznak!
Egy 8 éves nem tud 5 m-t sem menni anélkül, hogy a mellette állót ne macerálja. De ha békén hagyná, akkor kaparja a falat, rugdossa a folyosón a csempét, karcolj a körmével az ajtókat. És folyamatosan tolakszik. Mindenben első akar lenni, és ha ez nem lehetséges, akkor lökdös, rugdos vagy éppen verekszik. Szomorú látvány ez. És jön a kérdés ilyenkor. Mit tehet a pedagógus? Semmit. Természetesen szól, kérlel, figyelmeztet, fenyegetőzik. Próbálja ezer módon megkérni a gyereket, hogy hagyja már abba másik vérének szipolyozását, de nem történik semmi. A gyerek folytatja. Meglöki tálcával az ebédlőben, elveszi tőle a csokiját, a sapkáját dobálja, és ezer dolgot kitalál, amely számára érdekes és szórakoztató. Az egészben az a legszórakoztatóbb, hogy nem tud leállni. Azt tesz, ami őt szórakoztatja. Nem hat rá semmi.
És a pedagógus próbálkozik újra meg újra. Nincsen eszköze, mert bármit is tesz, mond, a szülő ellene van, otthon hülyének titulálja és közli, hogy az ő gyerekének senki ne mondja meg, hogy mi a jó. És szenved mindenki. Csak a gyerek nem, aki a király ….
Miért nem jó ma tanítani? Azért, mert nagyon csekély az érdeklődés. A gyerekek jó része érdektelen és semmiféle díjazás, matricák, pecsétek nem hatják már meg, hiszen ezer van belőlük otthon. Megkap mindent. A jegyek meg nem az életre tanítanak, hiszen nem az a boldog, aki ötös tanuló.
Nincs meg a belső késztetés, ezért bármiféle tudást átadni nagyon nehéz. Ehelyett játszik a gyerek az órán, mert figyelemzavaros, veri, rugdossa a többit, mert magatartás problémája van. Eszi az orrán, száján távozó dolgokat, szórakozásból nem vesz elő ceruzát, eldobja a könyvét és nehezen hiszi el, hogy az iskola számára kötelező.
Tudom, sokan azt gondolják, hogy ezek sarkított példák. Igen is, meg nem is. Egyre több a gond, de senki nem kap a fejéhez eléggé. Egyre több az említett gyerek van. Nézzük csak meg az előző generációt, legyen az X vagy Y! Nem rendelkeznek célokkal! Nem akarnak semmit, csak a könnyű pénzszerzésben és a még könnyebb létben reménykednek.
Nem jó ma tanítani. Aki tanít, azt bírálják, támadják és folyamatosan kioktatják. A pedagógus meg kínlódik a sikertelenségtől, attól, hogy ingyen helyettesít, mert állítólag van életpálya modell, ami szerint ő egyszer gazdag lesz. Természetesen ez csak jól hangzó ígéret volt, egy ócska kis mézesmadzag, amit már el sem húznak az orra előtt.
Nincs becsülete, nem mondják azt, hogy a munkája mennyire fontos és értékes, ugyanis mindenki tud tanítani, mindenki tud beolvasni. Csak a tisztelet tűnik el lassacskán.
Csak egyszer, ha valaki a finn modell sikeressége kapcsán megemlítené, hogy a finn társadalom hogyan értékeli a szülőket és a pedagógusokat, akkor csoda történne. Soha senki nem mondja azt, hogy a finn modell mögött egy gazdag ország van, ahol az osztálylétszám fele a miénknek és fejlesztőből, pszichológusból, logopédusból rengeteg van, akik minden módon segítik a pedagógus munkáját és a gyerek életét. A finn társadalom sok módon támogatja a szülőket, a gyerekeket is azáltal, hogy számtalan lehetőséget nyújt nekik, ha problémájuk akad. Lásd: 4-6 órás munkahelyek.
És nem gúnyolják a tévében a tanítókat, tanárokat, mert tudják, hogy azzal mindenkinek ártanak. Nem lesz hír abból, hogy hány tanárt vertek meg vagy hányat köptek le, fenyegettek meg. Mert a finn kultúra ezt nem tolerálja….
Szóval, van mit tanulnunk. Emberileg és szakmailag is.
Addig meg valahogy ki kell bírni, hogy felnő egy olyan generáció, amelynek tagjai a tisztelettel és másik iránti toleranciával köszönő viszonyban is alig vannak.
Hogy akad-e kivétel? Természetesen…Mindig akad…Csak az a baj, hogy valóban fogy ezeknek a száma. De emelem kalapom az ilyen szülők és gyerekek előtt. Köszönöm, hogy miattuk még nem fut világgá a legtöbb pedagógus, legyen az óvónő, tanító vagy tanár. Forrás
Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
