9 éves voltam, amikor 1-es tipusú diabéteszt diagnosztizáltak nálam. Egészen 15 éves koromig nagyon jól kezeltem a betegségemet. Nem kellett kórházba feküdnöm, csak kontrollra járnom. Aztán megváltozott minden.
Megismerkedtem a Punk stílussal. Folyamatosan alkoholt ittam, az utcán lógtam a többiekkel és persze nem tartottam a diétámat. Emiatt többször kórházba kerültem.
Az ápolónők minden alkalommal kedvesek voltak velem, nem azt látták, hogy egyre jobban lesüllyedek, hanem sokat beszélgettünk és segítettem apróbb dolgokban pl uzsonnát osztani vagy ágyazni. Akkor merült fel bennem először: Talán ápoló leszek.
De kikerülvén tovább folytattam züllött életmódot és nem tanultam, nem jártam be iskolába. Végül kicsaptak. Egy kis községben éltem, ahol majd megevett az unalom. Édesapám közölte, dolgoznom kell! Felvettek közfoglalkoztatásba. Mivel csak egy általános iskolai végzettségem volt, nem kellettem máshová.
Aztán az egyik unokatestvérem talált egy tanfolyamot, ahová jelentkezett. Szociális gondozó és ápoló képzés. ( OKJ-s 2 éves) Azt mondta: Úgyis itthon vagy, kellene neked is valami szakma. Kérte, menjek el vele suliba, addig sem ülök itthon. Hagytam magam rábeszélni.
Rendszeresen bejártam órákra, és egy idő után azt éreztem: Engem ez érdekel! Egyre jobban figyeltem, s egy idő után vártam a napokat, az órákat. Sorba kaptam az 5-ös osztályzatokat. Tetszett, hogy megdicsérnek és a témák is érdekesek voltak, amikről órán tanultunk. Az anatómia tetszett a legjobban.
Unokatestvérem otthagyta az iskolát, én maradtam. És jelessel végeztem!
Aztán felköltöztem Budapestre. Gondoltam szerencsét próbálok a betegágy mellett. Több helyre is beadtam az önéletrajzomat. Fel is vettek egy kórházba, krónikus belgyógyászati osztályra.
Meg kell mondjam, eleinte nagyon kemény volt. Ügyetlenkedtem, kicsit elveszettnek éreztem magam és sok volt a tisztázás. 70 ágyas az osztály és kb 80%-a fekvő vagy pelenkás, magatehetetlen ember. Fele teljes ellátást igényel. De kitartottam.
A hónapok alatt, amit betegágy mellett töltöttem eddig adott valamit, valami pluszt az én életembe. Amit azelőtt soha nem gondoltam volna. Megláttam azokat a dolgokat melyeket azelőtt nem.
A betegek könnyektől csillogó hálás tekintetét… Azt, hogy mennyire tudnak szeretni! Megtapasztaltam, hogy az idősek mennyire bölcsek és némelyikből csak úgy sugárzik a szeretet, és én milyen sokat tanulhatok tőlük. Azt, hogy oly rövid az életünk, és minden percet meg kell becsülni!
Már 10. hónapja dolgozom itt. Folyamatban van az érettségi és utána mindenképpen szeretném képezni magam ezen a szép pályán tovább. Későbbiekben – megfordult a fejemben – diabetológiával szeretnék foglalkozni. Szeretnék segíteni az embereknek, szeretnék segíteni azoknak akik cukorbetegségben szenvednek, hogy megfelelően tudják kezelni betegségüket.
Illetve azoknak, akik már az életútjuk végén járnak. Hogy szebbé és könnyebbé tegyem az utolsó napjaikat.
Mert rájöttem: Ez az én életfeladatom!
Forrás: DumaPest- Mursa Balázs
Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
