A nővérek korábban azt gondolták, hogy csak szenilis...
A nővérek azt gondolták, hogy az idős néni teljesen szenilis, aki már csak magával törődik, és a halált várja. Naphosszat ült az ablak előtt, és kifelé nézett. Mintha várt volna valakit... Nem látogatták, és ahogy ilyenkor lenni szokott, a személyzet is elhanyagolta a vele való törődést. Ő már nem volt fontos senkinek...

Amikor meghalt, a szobájában a nővérek találtak egy levelet. A néni írta nem sokkal korábban.

Elolvasták, és a szemük megtelt könnyekkel.

“Kedves nővér! Mit látsz, ha rám nézel?
Egy haragos, ideges öregasszonyt, akinek furcsa szokásai vannak?
Aki álmodozó tekintettel bámul a semmibe?
Egy idős nőt, aki kiköpi az ételt, és nem válaszol, ha megkérded?
Egy öregasszonyt, aki nem veszi észre, hogy mi történik körülötte?
Aki cipőjét, ruháját gyakran elveszíti?
Egy kicsi idős nénit, akit állandóan fürdetni és etetni kell?
Aki unottan várja, hogy elteljen a hét?
Ez az, amire gondolsz, ha rám nézel? Ha igen, akkor nézzél meg alaposabban!
Mert amit látsz, az nem én vagyok!
El fogom mondani, hogy ki vagyok!

Én egy 10 éves lány voltam, akinek édesapja és édesanyja volt.
Testvéreim voltak, és szerettük egymást.
Én 16 éves lány is voltam és szárnyaltam.
Arról álmodoztam, hogy megtalálom az igazi szerelmet.
20 évesen menyasszony voltam, szívem Salti-ért dobogott,
ígéretet tettem neki, hogy egész életemben szeretni fogom.
30 évesen gyerekeim voltak, akiknek szükségük volt rám.
40 éves voltam amikor a gyerekek olyan gyorsan felnőttek,
pedig azt hittem, hogy örökké fog tartani.
Amikor 50 éves lettem, a gyerekek már elköltöztek otthonról.
Ketten maradtunk a férjemmel és boldog életet éltünk.
60 éves koromban a kis unokámat ölembe vehettem.
A gyerekeim és unokáim ismét körülöttem voltak.
Sötét felhők gyülekeztek. A férjem meghalt.
Amikor a jövőre tekintettem, csak rettegést éreztem.
A gyerekeim is elmentek, hogy saját gyerekeikről gondoskodjanak.
Az évek teltek és minden évben egyre ritkábban találkoztunk.
Én mostanra már egy öregasszony lettem – a természet könyörtelen!
Elszigetelődtem mindenkitől.
A testi szépség, egészség lejárt.
Az érző szív megkeményedett.
De ezek ellenére még mindig életben vagyok.
A boldog és a szomorú napokra egyaránt visszaemlékszem.

Gondolatban már sokszor visszautaztam a múltba és szeretnék újra fiatal lenni...

Az élet túl gyorsan telt el.
Lassan elfogadtam, hogy semmi sem tart örökké.
Kérlek, hogy ha ismét rám nézel, nézzél meg jobban!
Mert nem egy haragos, hanem egy törékeny öregasszony vagyok!”

Ennyi állt a levélben. 

Az idős asszonyt szépen elbúcsúztatták, és hátrahagyott üzenetét kifüggesztették a nővérszoba falára. Akárhányszor ránéznek elszorul a szívük: amit nem adtak meg a sorok írójának azt igyekeznek megadni a többi idős gondozottnak.

►► HA TETSZETT A CIKK, KÉRJÜK LÁJKOLD ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!