Egy megható történetet olvashattok Ibolyától…
„Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor az egész borzalom kezdődött! Épp egy megbeszélésen ültem, amikor megcsörrent a telefonom. Alapesetben kinyomtam volna, de az 5 éves kisfiam, Botond ovijából kerestek. Nagyot dobbant a szívem, és remegő kézzel fogadtam a hívást.
Az óvónéni ijedt hangját hallottam: „Botond hirtelen rosszul lett és nagyon megijedtünk! Orvost kellett hívni.”
Mintha fejbe vertek volna. Nem emlékszem, hogy vezettem el az óvodáig, de kész csoda, hogy nem történt közben baleset.
A kisfiamat a következő hetekben az orvosok mindenféle vizsgálatoknak vetették alá. Nem tudom, hogy mi volt rosszabb, a hosszú hetek idegtépő várakozása, vagy amikor az arcunkba kaptuk a diagnózist. A leukémia egy különösen agresszív fajtája!
Sejtettem, hogy komoly baj van, de amikor nevet kapott a rémálom, azt hittem beleőrülök! Ez egyszerűen nem történhet meg! Ő még… csak 5 éves… olyan ártatlan. Nem ezt érdemli!!!
Az orvos nagyon kedves és együtt érző volt, és elmondta, hogy van remény! De sürgősen csontvelő átültetésre van szükség. A testvére csontveleje megmentheti az életét, és akkor még sokáig velünk lehet!
Nem tudtam, hogy magyarázzam el ezt a 8 éves lányomnak, Zoénak… Egy gyereket kell arra kérnem, hogy megmentse a testvére életét. Hogy fogom ezt kibírni, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás?
Zoé rettegett a beavatkozástól. Halálos félelmet láttam a szemében, és a szívem majd megszakadt érte! Ám hősiesen ezt mondta: „Titeket szeretlek a világon a legjobban. Megteszem Botondért!”. De a kis hangja elcsuklott, és szeméből lassan elkezdtek ömleni a könnyek. Végtelenül büszke voltam rá!
Aztán megtörtént a csontvelő átültetés, és úgy éreztem, visszakapjuk a reményt! Nagyon boldog voltam, pedig akkor még nem tudhattuk, hogy Botond megmenekül-e?
Este, amikor lefektettem a kislányomat, elmondtam neki, hogy mennyire de mennyire szeretem, és hogy milyen büszke vagyok rá! Zoé erőtlen mosollyal az arcán csak ennyit kérdezett: „Anya, mikor fogok meghalni?”
Földbe gyökerezett a lábam, mert ekkor értettem meg: az én drága szegénykém azt hitte, neki meg kell halnia, hogy megmentse az öccse életét!!!
És ennek ellenére vállalta a műtétet…
Kiszakadt belőlem a zokogás, és csak ennyit mondtam neki: „Sosem fogsz meghalni kincsem... Sosem!”
HA ÉRDEMLÉSRE MÉLTÓNAK TARTOD EZT, AKKOR KÉRLEK OSZD MEG!
Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
